Aktuális
Alázzák és ütik a hajléktalanokat Csepelen – önkormányzati kérésre

Ferences szerzetes akartam lenni, úgy voltam vele, hogy odaáldozom az egész életemet. Lehet, hogy nem látszik rajtam, de hiszek a szeretetben és a szolidaritásban. Régen ugyanúgy gondolkoztam a hajléktalanokról, mint te, vagy a liberálisok. Hogy jaj, szegények, hát így jártak, segítsünk nekik. Most? Ledarálnám mindet.

Zoltán annak a háromfős kommandónak a vezetője, melynek tagjai a csepeli önkormányzat megbízásából utcalakókat vegzálnak, így igyekeznek eltüntetni őket a kerület belsejéből.

Hirdetés

A Karácsony Sándor utcai HÉV-megállóból nyílik a szép, széles sétálóutca, padokkal, boltokkal, gíroszossal, óvodával és iskolával, és tart egészen a tízemeletes panelek közé szorult templomig. Többnyire nagy itt a forgalom. Elvétve akad néhány hajléktalan, vagy annak látszó ember (vagyis aki nagy szatyorral, sokáig üldögél egy helyben). Zoltán brigádja kétségtelenül eredményesen tevékenykedik, a pólóikon látható felirat – Biztonsági Szolgálat – szavatolja a hivatalos megjelenést. Hatósági jogosítványuk nincs, egy cég alkalmazottai.

A vegzálás szóval nem mi írjuk le a munkájukat, hanem ők maguk.

– Vegzálni kell őket, ez a feladat, ez lett kiosztva, ennyit tehetünk. Hát itt vagyunk folyton, és az emberek örülnek is nekünk – mondja a csapat egyik tagja.

Mármint a hajléktalanok örülnek?

– Nem, hanem az emberek – veszi vissza Zoltán a szót.

A hajléktalanok nem emberek?

– Ezek? Zombik. Az ember nálam tudod, hol kezdődik? Hogy ki tudja magát vakarni a saját szarából. Én is voltam nagyon mélyen, lehet, hogy nem látszik rajtam. De megráztam magam, és talpra álltam. Ezek maguk alá csinálnak.

Az egyiknek itt üszkösödött a lába, lepték a legyek, büdös volt, mint a veszedelem, elhányta magát, aki csak ránézett. Ezt nézzék a gyerekek? Meg a másik, az itt lógatta a faszát; na, mondom, akkor ebből elég volt.

Hogyan vegzálják őket?

– Várjál, ez egy ilyen kiforgatós, liberális cikk lesz?

Nem lesz sem kiforgatós, sem liberális, csak leírjuk, amit az emberek mondanak.

– Hát figyelj, én odamegyek a csöveshez, körbeálljuk szépen és megkérjük, hogy távozzon innen. Kicsit morognak, de odébbállnak.

– Hozzám is odajöttek a múltkor – mondja Eszter. A tiszta ruhájú és beszédű nő virágágyás szélén üldögél a párjával, Lászlóval, valamint egy kerekes bőrönddel. – Hogy menjek el innen. Kérdeztem, hogy miért, nem csináltam semmi rosszat. Azt mondta a nagy darab, idősebb férfi, a vezetőjük, hogy már órák óta itt üldögélek, szóval távozzak. Én meg azt feleltem, hogy felnőtt ember vagyok, el tudom dönteni, hogy hol üldögéljek. Erre közel hajolt, bele az arcomba, és azt mondta, ne szemtelenkedjek vele, és takarodjak innen. Elmentem, de megalázó egy érzés volt.

Leveszi a szemüvegét, cigarettára gyújt, kisöpör egy hajtincset a szeméből, könnycsepp pottyan a betonra, pattog a parázs.

– A Zolit arcba rúgták a múltkor – közli László.

– Mondjuk, azt látni azért nem láttad – szögezi le Eszter, és elővesz egy zsebkendőt.

– De az arcát láttam, és az tényleg szét volt rúgva. Rengeteg tanú van. Úgy kellett összevarrni. És mondta, hogy az öreg volt. Az valami őrnagy állítólag, a másik kettő csak a segédje. Jó, a Zoli valamit beszólt neki vagy nem fogadott szót, biztos vagyok benne. De akkor is.

Először észrevétlenül próbáljuk követni a csepeli kommandót, hajléktalanoktól tudakozódunk felőlük. A biztonságiak sötétszürke, elegáns Mercedesbe pakolnak a Meki parkolójában, aztán bevonulnak harapni valamit. Egy asszony szedegeti össze a terasz asztalairól az ételmaradékokat, szatyorba rakja, aztán eloson.

Szakállas, apró férfi üldögél az egyik asztalnál.

– Addig vagyok itt, amíg el nem zavarnak – mutat az étterembe, ahol az ablaküveg mögött az egyik biztonságis a szendvicsét lóbálva magyaráz a többieknek.

Mindig elzavarják?

– Mikor milyen hangulatban vannak. Van, hogy csak elmennek mellettem. Néha csak úgy odajönnek beszólogatni. Aztán egyszer csak azt mondják, hogy elég volt, hordd el magad.

Miért jön mégis vissza?

Megvonja a vállát: – Nem vagyok én hajléktalan, nehogy azt higgye. De otthon mit csináljak?

– Hát interjút úgy formálisan nem adok, csak mesélek, jó lesz úgy? Te meg írsz belőle valamit. Csak ne a liberális fos legyen. Azt kéne bemutatni, hallod, hogy mióta itt vagyunk, az emberek nyugodtabbak, eltűnt a szag, a kosz, nem kell senkinek félni. Odajönnek a járókelők, és megköszönik a munkánkat. És ez azt jelenti, hogy jó az útirány. Helló, helló, fotó az arcunkról nem készülhet. Na, ott megy egy zombi, meg tudjuk mutatni, hogy dolgozunk.

Zoltán int az egyik munkatársának. Vézna öregember szatyorral; próbál elosonni, de a biztonságis ledobja a dzsekijét, hogy virítson a póló hátán a hivatalossá tevő felirat, és odasiet az öreghez. A bácsi riadtan áll.

– Feszítsd meg a csuklyásizmot! – rikkant oda a társa, és a biztonságis megfeszíti. Valamit magyaráz az öregnek, az meg csak a vállát vonogatja.

Tudja, hogy félnek maguktól?

– Féljenek is. Pont ez a cél. Nem lehet puháskodni velük, figyelj. Vagy ők fognak félni tőled, vagy te tőlük, ez ilyen játék. Nem mehetsz oda úgy, hogy bocs, hogy élek.

Állítólag meg is vertek egyeseket.

– Na jó, erre akkor mondok valamit. Itt van a Szikra, nem itt, hanem általában ezen a placcon, régi csöves, ismeri mindenki. Szólok, hogy menjen el, ne igyon az utcán, ne hugyozza oldalba az élelmiszerboltot. Erre direkt lefekszik keresztben, a kezében szatyor. Odamegyek, de figyelj, mutatom, így: Szikra, elég volt, kapd össze magad, tűnés! Erre mit csinál? A szatyorral az arcom felé suhint, csörömpölnek az üvegek. Majdnem eltalált, így kellett elrántanom a fejem. Hogy kéne reagálnom? Akkor most ki az agresszív? Vagy mondok mást. Beszélsz a csövessel, és közben a zsebébe dugja a kezét – mit csinálsz?

Mit csinálnék? Semmit.

– Aha, igen. Szép naivan. És honnan tudod, mit fog előrántani? Ez itt egy bűnözői kör, úgy kell felfogni. Nem egy közülük őrszem, aki a drogdílereknek dolgozik. Ezt ölbe tett kézzel kéne nézni? Gyertek, uram!

A bolt mögötti bokorhoz vezet. Egy kabát hever ott, néhány koszos rongy, ételmaradékok.

– Itt akart aludni az egyik zombi megint. Persze, hogy nem hagytuk. Kellünk ide. Az óvoda mögötti fákhoz járnak szarni, hugyozni. Úgy kezdődött az egész, hogy onnan, a tízemeletesekből a lakók aláírást gyűjtöttek, mert nem lehetett már itt lépni a csövesektől.

És miért jönnek újra és újra vissza?

Mert itt van a forgalom, itt lehet kéregetni. Ha tudnád, mennyit megkeresnek egy nap, nem sajnálnád őket annyira. Mert sajnálod, látom rajtad. Nem kell. Nem szabad. Ha megsajnálod, legyőztek. Ezt akarják.

Visszamegyünk az apró emberhez a Meki parkolójába, a járda szélén ül, sörrel a kezében.

– Ne igyál már – mondja neki Zoltán.

– Ezt az egy sört, főnök.

– Közterületen tilos. Egy perc múlva visszajövök, nem akarlak itt látni. Nem viccelek. Tudod, hogy nem viccelek.

– Tudom, főnök.

– A múltkor is beszartál, Tüske. Itt szartad össze magad, valld csak be, az urak is hadd hallják. Büdös vagy, koszos vagy. Igaz, hogy összeszartad magad? Miért nem mentél vécére?

– Mert itt nincs vécé. A Mekibe nem mehetek.

– Miért nem tartottad vissza?

– Nem tudtam visszatartani, na.

– Mert részeg voltál, Tüske. Na, menjél, amíg szépen beszélek. Nem tesz jót a hátadnak a pia, sem az ízületeidnek. Fáj a hátad, igaz?

– Igaz.

Tudja a tüneteiket is?

– Mindent tudnom kell róluk. Amit nem tudok, annak utánanézek. Csak úgy tudod a hatalmadban tartani őket, ha érzik, hogy tudsz róluk mindent – mondja Zoltán, aztán bekap egy rágót, összegyűri a papírját és rápöcköli egy ott parkoló autóra, a motorháztetőre. Nézi, hogy nézem, észbe kap, odasétál, leszedi és zsebre vágja a szemetet.

– Itt a múltkor rosszul lett egy nő, infarktust kapott, mentőt hívtunk hozzá. Senki meg nem köszönte, nem kaptunk kitüntetést, de a szidást, azt megkapjuk. Én amúgy elítélem az agressziót. Határozott fellépés, következetesség, ennyi.

Mindig mondom nekik, ha valaki bántani akarja őket, megvédjük. Gyógyszert szerzek nekik, vigyázok rájuk. Adok először, csak aztán kérek, érted. Ha valamiben engedékeny vagyok, akkor utána elvárom, hogy azt csinálják, amit mondok. Tehát amikor azt mondom, hogy álljon föl és menjen arrébb, én is elvárhatom, hogy fogadjon szót. Itt vagyunk két hónapja, ez a területünk, egészen a Mekiig, és védeni fogjuk elszántan.

Még nincs négy óra, a bank előtti padokon sorban ülnek a hajléktalanok; vidámak, viccelnek, ölelgetik egymást, de azt mondják, négyre tágulniuk kell, mert akkor jönnek a biztonságiak.

– Odajött hozzám, hogy álljak fel. – Ica néninek remeg a hangja. – Kérdeztem, hogy miért. Hát mert már régóta ülök itt, adjam át a helyem másnak. Mondtam neki, hogy nézze, fiatalember, 67 éves vagyok. Világéletemben dolgoztam. Tiszta vagyok, mosakszom, keresem a megoldást a helyzetemre, de három éve nincs hol laknom. Az albérletet nem lehet kifizetni a mai árak mellett, elváltam, a férjem kisemmizett. A párommal délelőtt a melegedőn vagyunk, délután itt, ha jó az idő.

Pár utcával arrébb alszunk, én a konténernél, a párom meg az eresz alatt.

Szóval nem állt fel, nem ment arrébb.

– Nem, azt mondtam, hogy fáradt vagyok, itt szeretnék maradni. Erre azt mondta, de szó szerint, hogy takarodjak, amíg szépen beszél.

– Én is hallottam – bólogat mellette Béla. – Ott ültem, aztán repült a táska.

A táska?

– Ebben van mindenem, – mutat a cipzáras bőröndre Ica néni – az irataim, a gyógyszerem, a tisztálkodási szereim, a ruhám. Amikor azt mondta, hogy takarodjak, kicsit elfutott a méreg, bevallom. Azt mondtam, kisfiam, az édesanyád lehetnék, nehogy már ilyen hangon beszélj velem. Erre megfogta a táskát, és nekivágta a falnak, hogy csak úgy puffant, aztán megkérdezte, akarok-e én is repülni. A táska kinyílt, kiborult a holmim a kőre. Felálltam, összeszedtem és elmentem.

– Ja, az öregasszony? – kérdez vissza Zoltán. – Az masszív alkoholista.

Teljesen józan volt.

– Nagyon meg tudják játszani magukat, de én beléjük látok. Te csak azt látod, ami a szemed előtt van, ez a baj. Remélem, nem ilyen hajléktalansajnáltatós cikk lesz, mint amit a buzi liberális lapok szoktak írni. Ti is ilyentől vagytok?

Nem, mi nem egy buzi liberális laptól jöttünk.

– Buta embernek tartasz engem?

Nem, azt nem mondanám.

– Akkor hidd el nekem, egy alkoholistával nem lehet mit kezdeni.

– Gézának hívnak, combnyaktöréssel műtöttek, három lemez van a lábamban és nyolc csavar. Nem tudok rendesen menni, csak mankóval. Azt mondják, keljek fel és takarodjak, itt nem lehet kéregetni. Igen, alkoholista vagyok, de szinten tartom magam, hogy ne rúgjak be. Remegek nagyon, ha nem iszok. De most éppen főzelékre gyűjtök. Az előbb a hölgytől kaptam kétszázötvenet, maguktól ötszázat, és meg is van a főzelékem.

– A stílusuk, az hihetetlen –mondja a járókelő, aki kétszázötvenet adott Gézának főzelékre. – Négykor megérkeznek, és odaszólnak az embereknek, hogy na, lehet emelkedni és elhúzni innen! Te is, te is, te is! A saját fülemmel hallottam. Arcpirító. Ezzel mit oldanak meg? Én is itt lakom a tízemeletesben, és igen, jobb, hogy nincs olyan sok hajléktalan, mert jobb a szag. De amikor többen voltak itt, én akkor is az embert láttam bennük. Most ha elmennek innen a Szent Imre térre, onnan a rendőr megint elküldi őket, és jönnek vissza. A kör bezárult. Ez nem megoldás.

– A Mókust is összeverték – mondja az egyik hajléktalan, míg a többi bólogat – ütötték, rúgták, ahol érték. Többen látták, az egyik lakó meg levideózta, hála Istennek. Én karatés vagyok amúgy, de nem állok le matekozni ezekkel. Arrébb megyek inkább, basszák meg. Aztán ha elmennek, visszajövök.

A rendőrök nem vegzálják önöket?

– Nem – mondják.

– Visszapofázhatnék, volna is kedvem – mondja a másik hajléktalan. – De nézze, tíz éve élek az utcán.

Megtanultam, hogy ha nem fogadok szót, abból előbb vagy utóbb mindig én jövök ki rosszul.

– A rendőr itt csak dísznek van – véli Zoltán, aki szinte sértve érzi magát, amikor a területén végigsétál néhány egyenruhás. – Nézd meg, ott mennek, szép egyenruha, minden, de nem néznek se jobbra, se balra. Ott is iszik egy csöves, ott is. Direkt nem látják, hogy ne kelljen intézkedni.

– Te, Szikra, figyelj – szól az egyik hajléktalannak – dugd el a piát, mert jönnek a zsaruk, nézz csak oda. Szívesen.

Állunk földbe gyökerezett lábbal.

– Legalább minket hagynának – mondja Zoltán munkatársa. – A múltkor is dolgozunk, jön a rendőr, hogy mit csinálok én itt. Mondom,  intézkednék, ha hagynál. Mire ő, hogy én milyen alapon intézkedek. Aztán elment az idő telefonálgatással, az intézkedés meg nem sikerült. Inkább segítenének.

– Engem a múltkor a fülemnél fogott meg az egyik, és beleverte a fejem a falba, itt a közért sarkán. Az egyik biztonságis, egy fiatal gyerek. De semmi felszólítás, csak mentem a dolgomra, az meg odalépett hozzám, és ezt csinálta. Kérdeztem, hogy miért.

Hatvan elmúltam, le vagyok százalékolva, és engem még senki nem ütött így meg. Mondták, hogy jelentsem fel, de kinek, minek?

Nem lett bajom, nem maradt különösebb nyoma, de akkor is. Mit képzelnek ezek az emberek?

– Régen elkövettem azt a hibát, hogy leálltam velük alkudozni – mondja Zoltán. – Szóltam, hogy menjenek el, adják át másnak a helyet. Jó, öt percet kér, mert várja a feleségét. Na persze, a feleségét. De megadom neki az öt percet, sőt még ráteszek kettőt, hogy lássa, nem vagyok szemét. Hét perc múlva visszajövök. Ő még egy pár percet kér. Megy fel a pumpám, de jó, legyen. Pár perc múlva tényleg feláll, és mit csinál? Átül egy másik padra. De közben persze a szatyorból iszogat, mert itt a dohányboltokban veszi mindegyik az olcsó, szar piát.  Na, a türelmemnek vége lett, most már csak egyszer szólok. Kezdik az alkudozást, hogy még pár perc. Erre tudod, mit mondok?

Fotó: Marjai János/24.hu
Fotó: Marjai János/24.hu

Mit?

– Hogy három, kettő, egy, és most lehet odébbállni, ebben a pillanatban.

És ha nem fogadnak szót?

– Teszünk róla, hogy célt érjünk, maradjunk annyiban, jó? Egyébként ez a hajléktalanműsor most van lecsengőben, és ha komoly újságíró akarsz lenni, én hírforrásként meg tudom mondani, mi lesz a következő.

Mi lesz a következő?

– Az ukránok.

Ukránok?

– Persze. Látom, nem vagy otthon a témában. A cigánykérdés le lett kezelve, arról már nem is beszél senki. Migránsok: pipa. Csövesek: nemsokára pipa, főleg ha az itteni modellt mások is átveszik, mert szerintem ilyen más kerületben nincs. De tele van a környék ukrán vendégmunkásokkal. Nem csak itt, mindenhol. Isznak, mint a gödény, aztán meg baszni akarnak. Sorban szólítják le a fiatal lányokat. Múltkor itt voltam a boltban, ukránul pofáztak, tele volt velük a bolt, a magyar oda se fért a pulthoz tőlük, és ahogy nézik a kis csajokat, meg sziszegnek nekik, hát ment fel bennem az ideg. Egy ilyen egyszer már csúnyán kikapott, megmondom neked. Szóval ez lesz a következő, csak figyeld meg. Én szóltam.

Forras